Családi pénzügyek

Tudatosan kerültem a magán-nyugdíjpénztári "államosításról" a véleménynyilvánítást, ezidáig.

Természetesen az idők során olvastam róla jót is, rosszat is. Rengeteg cikk jelent meg az előnyeiről és a hátrányairól. Ami nekem végig problémám volt, hogy sokan úgy gondolták (főként, akinek nagyobb összegű volt a "vesztenivalója"), hogy az állam, az ő általuk tudatosan választott, öngondoskodásként félretett pénzüket vette volna el (mint tudjuk a második pillér kötelező jellegű volt).

Erről nem rendelkezem statisztikai adatokkal, de az ismeretségi körömből kiindulva, a legtöbb  emberek nincs egyéb megtakarítása (vagyis az öregkorukban leginkább csak a kötelezően átutalt magán nyugdíjpénztári vagyonukat használták volna).

Már régen mondtam itthon, hogy akkor fog kiugrani a nyúl a bokorból, amikor az emberek rendelkezhetnek a reálhozam felől, vagyis, hogy vagy készpénzben megkapják (leginkább felélik), vagy átutaltatják az önkéntes-nyugdíjpénztári számlájukra. Én már akkor meg voltam arról győződve, hogy az emberek nagy része, egy egyszeri nagy összegű "jutalomnak" fogja tekinteni a pénzt és nem fogja befektetni.

Ez a rövid cikk jelent meg a Figyelő múlt heti számában:

A magánnyugdíjpénztárból az állami biztosítóhoz visszalépők 95-96 százaléka készpénzben szeretné a reálhozamot felvenni...Azok aránya, akik önkéntes nyugdíjpénztárba irányítják a nyugdíjcélú megtakarításaikat, 3-5 százalék közötti, a többiek pedig a társadalombiztosítási egyéni számlájukra kérik a pénzt, amelyről az állam javára senki sem kíván lemondani.

Mi következik ebből? Az, hogy az állami gondoskodó szerepbe vetett bizalom megrendült, de még nem hittük el teljesen, hogy magunkra vagyunk utalva. Pedig igen. Nem kell messzire menni, az új Alkotmány kimondja a szülőkről való gondoskodás kötelességét, valamint azt, hogy már egy csomó szociális dologhoz már nincs jogunk.

Nehéz helyzetben vagyunk. Pénzügyi kultúra és bizalom híján nehéz az embernek tovább lépni, de muszáj. Majd írok arról, hogy merre is lehetne.